Sofía becsukta a szemét.
Nem voltak fények, nem volt taps, és még tanár sem buzdította őket.
Az első sorokban néhány gyerek a telefonját tartotta készen a felvételhez, és halkan nevetgéltek. De amikor az első sorok elhagyták ajkát, minden megváltozott.
Remegő hangon énekelt, de minden egyes hang ütötte a jelenlévők szívét egy elmondatlan történet erejével.
A dallam, egyszerű és kíséret nélküli, mint egy ima lebegett a levegőben. Minden egyes szó úgy tűnt, mintha egy mély helyről jött volna, ahol a könnyek és a remény találkoznak.
A hátsó sorban egy tanár, aki éppen a telefonján írt, hirtelen megállt és visszafordult. A közönségben lévő gyerekek egyesével elkezdték eltenni a telefonjaikat.
Még azok is, akik korábban nevetgéltek, most csendben ültek. Az egyik fiú diszkréten letörölt egy könnycseppet az arcáról. Az utolsó sorban ülő lányok szó nélkül néztek egymásra.
És a dal közepén… valami teljesen váratlan történt.
A rendező, aki ritkán járt a diák előadásokon, véletlenül belépett a terembe. De amikor meghallotta Sofía hangját, megállt az ajtóban.
Ott állt mozdulatlanul, mint egy katona, akit egy régi varázslat fogott meg. És a zene tanárnő, aki eddig még a nevét sem írta le, a szívére tette a kezét, és suttogta:
— Ő… fenomenális.
A dal végén Sofía egy pillanatra csendet hagyott. Aztán kinyitotta a szemét.
És egy szent csend fogadta. Senki sem tudta, hogy tapsoljon-e vagy sírjon. Egy olyan pillanat volt, amikor a világ mintha visszatartotta volna a lélegzetét.
Aztán egy kéz elkezdett tapsolni. Aztán még egy. És még egy.
És hirtelen a terem kitört.
Nem egy egyszerű taps volt, hanem egy álló ováció. Egy tapsviharral, csodálkozó kiáltásokkal, könnyes szemű gyerekekkel, nyitott szájú tanárokkal, és a telefonok most már nem egy tréfát, hanem egy csodát rögzítettek.
Sofía először mosolygott mindenkinek. És először érezte, hogy már nem láthatatlan. Hogy a hangja számít.
Az előadás után egy egyszerű öltönybe öltözött férfi odament hozzá. Bemutatkozott, mint egy helyi konzervatórium képviselője, amely fiatal tehetségeket támogat. Átadott neki egy névjegykártyát, és azt mondta:
— Van egy ajándékod. És egy történeted. Szeretnénk segíteni, hogy elmondhasd a világnak.
A következő hetekben Sofía Lăzărescu neve elkezdett elterjedni a városban. A helyi újságok írtak „az angyali hangú kislányról”.
A rendező felvette a felvételt, és elküldte egy országos versenyre. És az osztálytársak? Köszöntötték. Mosolygott rájuk. Néhányan még arra kérték, hogy énekeljen újra nekik.
De a legfontosabb pillanat egy este következett be, amikor az édesanyja belépett a lakókocsiba, és talált egy levelet a kis sarokban lévő asztalon.
Sofía levele volt.
Anya, tudom, hogy néha nincs fényünk. És néha még kenyérünk sincs. De van valami erősebbünk. Van bátorságunk. És az én hangom… a te hangod is.
Az aláírás alatt volt egy fénykép Sofíáról a színpadon, mosolyogva, miközben az egész közönség tapsolt neki.
Az édesanya becsukta a szemét, a mellkasához szorította a fényképet, és azt mondta:
— Énekelj, kislányom. Énekelj… és soha ne állj meg.
Mert a világ soha nem felejti el azt a hangot, amely megérintette a lelkét.
